Nagyszülők karanténban: hogyan éljék túl?
Napokig hosszan tipródtam. De végül megtettem.
Megmondtam a 90 felé járó szüleimnek, hogy a következő hetekben nem fogják látni az unokáikat. Meg engem se, csak ha baj van.
Mintha egy darabot téptek volna ki belőlem, annyira fájt. És azóta is velem van a szorongató kérdés: jól tettem? Ha nem láthatnak minket hetekig, netán hónapokig – meddig lesz kedvük élni?
De azt gondolom, ez volt a helyes döntés.
Óvjuk meg a szüleinket, nagyszüleinket!
Lehet, hogy a gyerekeink rendesen mossák a kezüket 20, akár 40 másodpercig. Lehet, hogy bevásároltunk és feltöltöttük a kamrát. Lehet, hogy átállunk otthondolgozásra. A gyerekek se mennek iskolába. És úgy érezzük: megtettünk, amit csak tudtunk, felkészültünk a koronavírusra.
De mi lesz a szüleinkkel, nagyszüleinkkel? Az adatok világszerte azt mutatják, hogy számukra sokkal veszélyesebb a vírus, sokkal nagyobb a halálozási arány. Hiába töltjük fel az ő kamrájukat is – azt is meg kellene akadályoznunk, hogy elkapják a vírust.
Ehhez pedig nem lesz elég, ha nem mennek tömegbe, megmossák a kezüket, nem találkoznak lázas beteggel és nem fognak kezet. Mivel akár két hétig is tünetmentesen hordozhatjuk a vírust, akár tőlünk is elkaphatják! Ebből pedig logikusan következik, hogy a megoldás az ő érdekükben az otthoni karantén. Inkább előbb, mint utóbb.
Miért megy át olyan nehezen?
Több oka is lehet, ami miatt nehéz elfogadniuk, miért olyan fontos, hogy önkéntes karanténba menjenek. Fontos, hogy ezeket a háttérben meghúzódó tényezőket is lássuk, így jobban megérthetjük a szüleink gondolkodását, és könnyebben tudunk előbbre lépni a beszélgetés során.
Bár már nehéz nem értesülni a koronavírus–járvány jelentette veszélyről, még így is előfordulhat, hogy a szüleink számára ez a veszély nem realizálódik. Az is lehet, hogy nem megbízható forrásokból tájékozódnak, vagy alapvetően bizalmatlanok a „központi” információkkal szemben, és még mindig „médiahisztinek” tartják.
Ami miatt talán a legnehezebb a karanént meglépni, az elég kézenfekvő: a szüleink számára valószínűleg sokat jelent, ha találkozhatnak velünk. Az unokák látogatása pedig a fénypontot szokta jelenteni nekik, ami napokra feltölti őket. Ha mindezt a találkozást meg akarjuk vonni tőlük, akkor jó eséllyel, (és jogosan) tiltakozni fognak.
Ráadásul nemcsak magunktól akarjuk megfosztani őket, hanem az egyéb társas kapcsolatoktól is… Vannak olyan nagyszülők, akik nyugdíjasként is aktívak, önkéntes munkát végeznek, aktívan részt vesznek az egyházközség életében, koncertekre, színházba, múzeumba járnak. Bizonytalan időre mindezt elveszíteni, ami az értelmet, a közösséget, az élet sava-borsát jelenti – hát ehhez már nagyon fenyegetőnek kell látni a koronavírust!
Ha a szüleink nagy örömünkre jó egészségnek örvendenek, ez most éppenhogy megnehezítheti a helyzetet. Hiszen ők aktívnak élik meg magukat, és számukra az öregek – hát az a 80-as korosztály, akinek már mindenféle bajuk van. Nehéz lehet tudomásul venniük, hogy a koronavírus szempontjából, hiába vannak jól, bizony ők is idősnek számítanak!
Azok a nagyszülők pedig, akik idősek ÉS komoly krónikus betegségük van, szintén nehezen láthatják be az ilyen drasztikus megelőző intézkedések szükségességét. Könnyen lehet, hogy egyszerűen belefáradtak abba, hogy a többiek már eddig is folyton betegként viszonyultak hozzájuk. Nehéz lehet ezt a mostani szintű veszélyeztetettséget közel engedni magukhoz.
Miért lehet nagy kihívás ez a beszélgetés?
Szokatlan, nehéz helyzet lehet nekünk is meg a szüleinknek is, amikor megmondjuk nekik, ettől kezdve milyen keretek között lenne szükséges élniük. Mintha megfordulna a szülő-gyerek viszony, amikor mi akarjuk meghatározni, hogy ne találkozzanak az unokáikkal, velünk, senkivel. Bár ez a viszony egyébként is átfordul így lassan, ahogy öregszenek.
Ráadásul az a tapasztalatom, minél idősebbek, annál több energiájukba kerül, hogy a mindennapi működés rutinját végigcsinálják, összetartsák saját magukat. És ha a hétköznapi élet megszokott, feladataival még meg is birkóznak, de a nagyobb változásokra már sokkal nehezebben tudnak rugalmasan reagálni.
Nekünk se egyszerű megemészteni, ahogy feje tetejére áll az egész világunk és drasztikusan véget érnek a megszokott mindennapjaink. Követni is nehéz, olyan sebességgel változnak napról-napra az életünk keretei. Idős szüleink számára ez a változás sokkal nehezebben befogadható. Még a világjárvány komolyságát is nehéz lehet elhinniük, nemhogy azt tudomásul venni, hogy a saját érdekükben ne találkozzanak a szeretteikkel!
Hogyan mondjuk el?
Ez nem egy könnyű beszélgetés, ezt a saját bőrömön tapasztaltam. Először belülről kellett eljussak oda, hogy meg tudjam tenni ezt a lépést. Meg kellett élnem a saját félelmemet, hogy mi is történhet velük. Közel kellett engednem magamhoz a fájdalmat, hogy a karanténnal én is elveszítem a velük való személyes találkozást. Fel kellett készülnöm, hogy megértően tudjam fogadni az esetleges ellenkezésüket, szorongásukat, kétségbeesésüket.
Azt hiszem, ez a kulcsa. Hogy ne csak bejelentsük, hogy így lesz, hanem velük tudjunk lenni abban, ahogyan ez érinti őket. Megértsük az ellenállásukat, a szomorúságukat, a fájdalmukat. Tudjuk az ő szemükkel látni, hogy mi mindent veszítenek most el, akkor is, ha a küszöbükre szállítjuk a bevásárlást.
Lehet, hogy érdemes, akár szükséges lehet több beszélgetést folytatni erről, míg elfogadják. Ne csodálkozzunk, ha először nem vállalják fel teljes mellszélességgel a javaslatunkat! Nekünk is időbe telt komolyan venni a helyzetet, hiába láttuk, mi történik Olaszországban.
Legyen ez tényleg egy beszélgetés. Osszuk meg velük az aggodalmainkat, miért is tartjuk ilyen szükségesnek a távolságtartást. Mondjuk el nekik, hogy továbbra is nagyon fontosak nekünk és törődünk velük. Találjuk ki együtt, hogyan is fog tudni ez működni. És találjuk ki azt is, hogyan tudunk kapcsolatban lenni egymással – a karantén ellenére is.
Hogyan pótoljuk a kapcsolatot?
A személyes kapcsolatok leszűkülése senkinek sem könnyű. De a nagyszülői korosztálynak ez különösen nehéz. Tudjuk, hogy az elszigeteltség, a magányosság nem segíti a mentális, így a fizikai egészséget se. A kutatások szerint a kiterjedt szociális hálóval és gyakori interakciókkal bíró idősek azok, akikre jobb egészségi állapot jellemző. Hogyan tudjuk ezt fenntartani karantén mellett is?
Az a sokat ostorozott virtuális világ most a segítségünkre lehet, és élhetünk az internet eszközeivel! Persze nagyon különböző, életkortól, hozzáállástól, szellemi frisseségtől függően, hogy a szüleink mennyire vannak jelen online. Mennyire tudják használni a számítógépet, a netes kütyüket – vagy van-e nekik egyátalán?
Ha nincs, vagy reménytelen, hogy használni tudják, akkor lehet, hogy marad a telefon – sokkal gyakrabban, mint eddig, akár mindennap egy adott időben. Nemcsak velünk, hanem az unokákkal is – nekik most a „digitális munkarend” miatt feltehetően amúgy is több idejük lesz…. A nagyszülők akár még mesét is olvashatnak a kisebb gyerekeinknek telefonon!
Vagy akár leveleket is írhatunk, posta még van – vagy ha egy városban lakunk, bedobhatjuk a postaládájukba is. A gyerekeink alkothatnak is nekik, kis rajzot, valami kézműves dolgot, ezek mindig megmelengetik a nagyszülők szívét. A lényeg, hogy érezzék a folyamatos törődést, hogy gondolunk rájuk, hogy fontosak nekünk. Ez döntő abban, hogy ne csak ép testtel, hanem ép lélekkel vészeljék át a karantént!
Online is sok lehetőségünk van a kapcsolatra!
Hogyha a szüleink tudnak számítógépet, okostelefont használni (és van is nekik), akkor sokkal egyszerűbb a helyzet. Sokféle lehetőség van, Skype, FaceTime, Google Duo Video – és az, ha a képernyőn láthatnak is minket, meg az unokákat – ez nagyságrenddel többet adhat. Mi például ebből a megfontolásból befektettünk egy tabletbe, mert az ő régi számítógépükön nincs kamera. Este meg is tartottuk az első Skype-os családi beszélgetést, mindenki örömére!
Nyilván mindenkinek hozzá kell szoknia ahhoz, hogy most egy ideig így vagyunk kapcsolatban egymással. Segíthet ebben, ha mindennap azonos időben beszélünk online, akkor könnyebben válik megszokottá, a mindennapi élet részévé a virtuális beszélgetés.
A telefonhoz képest az ilyenfajta beszélgetésnek az is előnye, hogy így jobban figyelemmel tudjuk követni, mi van velük. A képernyőn látva őket, sokkal nyilvánvalóbb lesz, hogy is vannak, mintha csak telefonon beszélnénk. Hamarabb észrevesszük, ha valami gond van, és akcióba kell lépjünk.
Az internet segítségével az unokák és a nagyszülők akár együtt is játszhatnak. Ha mindkét oldali gépre letöltik a Temviewer ingyenes programot, akkor például együtt játszhatnak Honfoglalót, miközben telefonon megbeszélik a válaszokat! A nagyszülők tudása komoly segítséget is jelenthet némelyik kérdésnél. Vagy a pasziánszt is játszhatják együtt Teamviewer-rel. De a jó kis régi hagyományos torpedóhoz a kockás papír és a telefon is elég!
Legyenek megmaradó vagy új szokások – online is!
Lehet, hogy vannak a nagyszülőkkel kialakult szokásaitok, hogy például vasárnap náluk ebédeltek, vagy péntek délután, este náluk vannak az unokák, ti pedig szülőként szusszanhattok egyet. A karantén nyilván ezeket a megszokott találkozásokat is felborítja – de ki lehet találni az eddigi szokások online megfelelőjét, vagy akár újakat is!
Akár ebédelni is lehet vasárnap egyszerre úgy, hogy közben be van kapcsolva a videochat, és folyhat az ebéd közbeni társalgás. Nyilván más ez, mint élőben, de valamennyire mégis megadja az együttlét élményét. Vagy továbbra is egy adott délután lehet az, amit a nagyszülők továbbra is az unokákkal töltenek – online: beszélgetve, mesét olvasva, játszva.
Ha kialakítunk ilyen szokásokat, ha megteremtjük online formában a kapcsolatnak, a virtuális találkozásnak ezt a rendszeres, ismétlődő formáját, akkor ezzel fogódzókat, biztos támpontokat adunk idős(ödő) szüleinknek. Akkor tudni fogják, hogy számon tartjuk őket, hogy törődünk velük. A rendszeres online kapcsolat megteremtésével lesz mit várniuk – mint a rókának a kis herceget.
Esélyük lesz arra, hogy ne az előttük álló, kiszámíthatatlanul hosszú hetek, akár hónapok elszigeteltsége nyomassza őket… hanem tudják mindig a másnapot várni, amikor virtuálisan ugyan, de találkozhatnak velünk.
Nehéz döntések ezek, amiket most meg kell hoznunk, nehéz belső utak, amiket végig kell járnunk. Vállalni a karantént, dönteni arról, hogy elkezdjük, és hogy mikor kezdjük el. Mindenkinek más a helyzete a szüleivel, mások az elsődleges szempontjai.
Az biztos: a kontaktok csökkentése csökkenti a fertőzés esélyét is. És az is biztos, hogy a kimaradó személyes kontaktokat életbevágóan fontos pótolni. Én hiszek abban, hogy pótolni lehet. Már az elmúlt két napban azt tapasztaltam, hogy több időt töltök, töltünk a szüleimmel (bár nem élőben, hanem telefonon, online), mint az eddigi “normál ” életünkben. Hiszek abban, hogy ha ezt felvállaljuk, megtesszük – akkor ez jó eséllyel segíthet, hogy a vírus lecsengése után is örülhessünk egymásnak.
U.I.: Elindult a (nem csak) lányos anyák támogató csoportja Facebookon!
Már egy ideje forgatom a fejemben, hogy milyen jó lenne egy ilyen zárt csoport, ahol (nemcsak) lányos anyák megoszthatjuk egymással a nehézségeinket, és segíthetjük egymást. Ez a válsághelyzet most megadta a végső lökést – ráadásul időm is lesz időt szánni a támogató jelenlétre, hiszen az iskolabezárással nagyjából az én munkáim is megszűntek… A csoport segítség koronavírus idején, hogy ne szigetelődjünk el, és karantén alatt se legyünk egyedül!
GYERE, VÁRUNK! Csatlakozz te is a támogató Facebook-csoporthoz ITT!
