Mi a jó anya-lánya kapcsolat titka?
Anyák napján a gyerekeink fel szoktak köszönteni minket virággal, kedves kis rajzokkal. Mi meg a saját édesanyánkra gondolunk – akár él még, akár már elvesztettük. Így is, úgy is, előtérbe kerül bennünk az anya-lánya kapcsolat. Mindkét szerepünkben érintve vagyunk, anyaként és lányként is. Elgondolkozunk: mit kaptunk és mit szeretnénk továbbadni? Milyen is a jó anya-lánya kapcsolat?
Az anya-lánya kapcsolat nagyon meghatározó
Az anya-lánya kapcsolat sokféle lehet, gyerekként-felnőttként egyaránt. Sok jól működő, harmonikus anya-lánya kapcsolat van. És vannak sajnos olyan mérgező viszonyok is, amelyeket felnőttként is szinte lehetetlen megjavítani.
De felnőtt nőként a legjellemzőbb talán egy átlagosnak mondható, többé-kevésbé szerető kapcsolat a saját anyánkkal – amiben sokszor mégis sok sértődés, csalódottság, elvárás, elhallgatott gondolat, ki nem mondott fájdalom van. És néha mintha észrevennénk magunkban egy kislányt, aki az anyukája elismerésére szomjazik.
Akármilyen is most az anyánkkal való viszonyunk, egy biztos. Mindaz, amit gyerekkorunkban megéltünk a vele való kapcsolatunkban, nagy befolyással van az életünkre. Akár még ma is érezteti a hatását – hacsak nem dolgoztunk már rajta tudatosan.
Hiszen meghatározó volt abban, hogyan is indultunk neki az életnek. Vajon mennyire tapasztaltuk meg annak idején a biztonságot, az elfogadottságot? Megélhettük azt a belső bizonyosságot, hogy azok lehetünk, akik vagyunk? És ennek a szabadságával tudjuk most élni az életünket?
Vagy az volt az alapélményünk, hogy állandóan meg kell felelnünk? És talán még most is keresgéljük, kik vagyunk valójában? És újra meg újra azt vesszük észre, hogy a mai napig az anyukánk által megkívánt képhez próbálunk igazodni?
A saját anyánkkal való viszonyunk ráadásul nagyon kihat a lányunkkal való kapcsolatunkra is. Hiszen belénk vannak égve a minták arról, hogyan is kell anyának lenni. Hogyan kell beszélni egy gyerekkel, milyen hangsúllyal kell szólni hozzá, hogyan kell megérinteni, hogyan kell leszidni, kiabálni, megütni…
Mit is kell feldolgoznunk?
Minden anya-lánya kapcsolatban, még a legjobbakban is, vannak nehéz, fájdalmas gyerekkori élmények. Ez elkerülhetetlen. Akkor is, ha nem emlékszünk rájuk. Bruno Bettelheim szerint ez jelenik meg a szimbólumok nyelvén a mesék visszatérő mostoha-alakjában.1
Kisgyerekként parttalan dühöt tudunk átélni, ha akadályba ütközik, ami nekünk fontos (gondoljunk csak a saját gyerekünk hisztirohamaira!). Vagy végtelen kétségbeesést és magányosságot, ha az anyukánk egy időre magunkra hagy.
Ilyenkor még nincsenek eszközeink, nem tartunk ott az agyfejlődésben, hogy a bennünk dúló, sokszor viharos érzelmeken uralkodni tudjunk. Mivel nem látjuk át a tér és idő összefüggéseit, azt sem tudjuk, hogy a nehéz helyzetek, kellemetlenségek, erős érzések el fognak múlni, nem tartanak örökké.
Éppen ezért ilyenkor az anyánkat „mostohának”, vagy akár „boszorkánynak” éljük meg. Nem tudjuk azonosnak látni ezt a minket frusztráló, vagy otthagyó valakit azzal a megértő, törődő, elfogadó anyukánkkal, akinek a szeretetére rá vagyunk utalva. Az évek során aztán, ahogy halad előre a személyiségfejlődés, a jó anya és a rossz anya képe integrálódik bennünk.2
Amennyiben ez az integrálódás nem tud megtörténni megfelelő módon, akkor hajlamosak leszünk a kapcsolatainkban is egyfajta hasításra: ideálisnak látjuk a másikat, csak a jót vesszük észre benne – aztán óhatatlanul nagyot csalódunk. Ez a kapcsolódási minta árulkodó jel lehet, hogy dolgunk van a gyerekkorunkkal.
Ha nehéz anya-lánya kapcsolatban nőttünk fel, akkor sok fájdalmat és hiányt cipelhetünk magunkkal. Ennek sokféle hatása lehet az életünkben. Ilyen például, amikor a felnőttkori viszonyainkban is a kisgyerekkori hiányokat szeretnénk pótolni – akár a párunkkal, akár a lányunkkal való kapcsolatban. Vagy tettenérhetjük a kevés önbizalomban, a nemet mondani nem tudásban, a kudarctól való félelemben, önmagunk hibáztatásában is.
Ha észreveszünk ilyen árulkodó jeleket, érdemes elszánni magunkat, hogy komolyan visszatekintsünk a gyerekkorunkra. A lányunkkal való kapcsolatuknak azzal tesszük a legnagyobb jót, ha a saját anyánkkal való kapcsolatunkat feldolgozzuk.
Hogyan dolgozzuk fel a gyerekkori hiányainkat?
Lehet, hogy azt gondoljuk: „én nem úgy szeretném csinálni a lányommal, mint az anyám velem”. De ez önmagában kevés ahhoz, hogy fordítani tudjunk az örökségül kapott mintákon. Ha igazán szeretnénk másmilyen anya lenni, mint a hozott mintánk, ahhoz dolgozni kell magunkon. A saját lelkünk mélyére kell ásni.
És ez nem csak azt jelenti, hogy a saját anyánkkal való viszonyunkat elemezzük. Az is fontos. Átgondolni: “mi volt az a minta, amit láttam anyámnál arról, hogy milyen egy anya?” Mert ez óhatatlanul ott van belénk épülve. Ha pedig változtatni szeretnék, akkor tudnunk kell, mi az, amin változtatni akarunk.
Ez abban is segíthet, hogy meglássuk: „van olyan terület, olyan dolog, amiben nem voltak jó élményeim, jó mintáim az anyámmal, ezt inkább másképp szeretném csinálni… de például ebben meg ebben jó volt, ezt jól csinálta, és ezt tovább szeretném vinni”.3 De ez még csak az első kör.
Az anyánkkal való kapcsolatunkat feldolgozni ennél többet jelent. Megengedni magunknak, hogy meglássuk: mi az, ami annak idején kislányként vagy nagyobb lányként fájt vagy hiányzott. Azt jelenti, hogy a bennünk lévő fájdalomnak vagy akár haragnak teret adunk, hogy tisztulhasson belőlünk.
Ne bolyongjon bennünk valahol mélyen, megfogalmazatlanul. Kerüljön felszínre, hogy ráláthassunk, kimondhassuk. Ne csak akkor bukkanjon fel váratlanul, amikor egy helyzet megérinti a bennünk szunnyadó gyerekkori emlékeket, tudattalanul felidézve egy régi, hasonló helyzetet. Ilyenkor saját magunk számára is érthetetlen módon a jelen helyzethez nem illően erős, akár nehezen kontrollálható érzelmekkel reagálunk.
Ha végigmegyünk egy ilyen önismereti úton, és szembenézünk a saját fájdalmainkkal, hiányainkkal…ha megtanulunk együttérzőek lenni saját magunkkal, a saját sebzettségünkkel… akkor a saját lányunkat is tudni fogjuk egyre jobban megérteni, egyre elfogadóbbak, együttérzőek lenni vele.
Számítsunk arra: egyátalán nem biztos, hogy az anyánkkal is tudunk majd a gyerekkorunkról beszélni. Szerencsés az, aki a végén el tud jutni oda, hogy beszélgetni tud vele a múltbéli fájdalmakról, ilyen módon tisztázva a kapcsolatot. De gondolhatjuk azt, hogy az anyánk nem fogadóképes erre.
Lehet, hogy annyira bele van merevedve a saját nézőpontjába, hogy képtelen lenne meghallani a mi oldalunkat. Vagy egyszerűen csak túl idős már a változáshoz. És az is lehet, hogy már nincs módunk ilyen beszélgetésre, mert elvesztettük őt. Amikor nem tud megvalósulni egy ilyesfajta őszinte, tisztító beszélgetés, bármilyen okból – mi akkor is végigmehetünk ezen a gyógyulási folyamaton.
Milyen eszközeink vannak a feldolgozáshoz?
Nagyon sokat segíthet, ha egyszerűen csak elkezdünk írni minderről. Ha elhatározzuk, hogy az anyánkkal való kapcsolatunkon szeretnénk dolgozni, akkor vegyünk egy füzetet, üljünk le, és minden nap, vagy minden másnap írjunk 15-20 percet.
Írjunk arról, ami bennünk van vele kapcsolatban: milyen érzések, milyen emlékek bukkannak fel bennünk? Nem kell nagyon gondolkozni, nem kell szép, kerek mondatokat fogalmazni. Egyszerűen csak hagyni, hogy ami bennünk van, az felszínre jöjjön.
Amit leírunk, arra rá tudunk nézni messzebbről is. Ami ott kavargott bennünk megfoghatatlanul, az valahogy elkezd strukturálódni, szavak, mondatok formáját ölti. Azok az érzések, amik csak mentek bennünk körbe-körbe, hogy „már megint azt mondta, hogy…pedig 30 éve ezt hogy utálom”, egyszer csak értelmet nyernek.
„Azért utálom, mert valójában az van bennem… igazából az hiányzik… az fájt nagyon akkor… arra vágytam volna leginkább…” És így lassan-lassan oldódhatnak bennünk a régi fájdalmak, lassan tisztázódhat az anyánkkal való kapcsolatunk.
Az ilyesfajta naplóírásnak kimutatták a jótékony hatását: ha írunk életünk érzelmi hullámvölgyeiről, hosszú távon fizikai és lelki egészségünk javulását tapasztalhatjuk.3 Érdemes elmélyülni benne, és a legmélyebb érzéseinkről és gondolatainkról írni.
Ha ezt kevésnek érezzük, vagy túl nagy hiányokat, túl nehéz élményeket cipelünk magunkkal, akkor kérjünk segítséget. Könnyebb végigjárni egy ilyen belső utat, ha valaki kísér benne, és velünk van, megtart, amikor nagy fájdalmakkal kell szembenéznünk.
Érdemes lehet ilyenkor segítő beszélgetésre járni. Vagy nagyon gyógyító lehet a fókuszolás módszere – egy nagyon szelíd, de nagyon hatékony módszer. Önismereti csoport is sokat segíthet, mint például a pszichodráma, vagy az autogén tréning csoport. Ezekről a módszerekről a saját gyógyulási utam kapcsán és szakemberként is nagyon jó tapasztalatom van.
Ha az anyánkkal való kapcsolatunk elkezd gyógyulni, és nagyobb elfogadással, nagyobb együttérzéssel leszünk magunk felé… akkor nemcsak saját magunkhoz fogunk másképp kapcsolódni, hanem a lányunkhoz is. A vele való kapcsolatunk is átalakul.
Akármekkora a lányunk, amikor rájövünk, hogy nem igazán mennek jól a dolgok kettőnk között, fontos tudnunk: mindig tudunk változni. Ami a lányunkkal problémás helyzetként jelentkezik, az érzékeny jelzés lehet arról, hol van szükségünk nekünk gyógyulásra? Hogyan éltük meg mi azt, amikor ilyen idősek voltunk, mint ő most?
Sosem késő elkezdeni saját magunkon dolgozni. És ha mi változunk, mi gyógyulunk, akkor a lányunkkal való kapcsolatunk is átalakul. 😊
Én anyukámat vagyis magamból egy részt tavaly február 4. én elveszítettemmindenkinek kívánom azt a felhőtlen ,tabuk nélküli kapcsolatot amilyen a miénk volt .Szerencsésnek mondhatom magam mert van egy 19 éves lányom és tovább vihetem ezt a fonalat ami szövődött már nagyin-anyukán-lányán -unokája Ő az én lányom ❣️Köszönöm a cikket végig
Kedves Ildikó!
Köszönöm, hogy megosztottad velem mindezt. Milyen ajándék, hogy a benned lévő hiányt enyhítheti a felhőtlen kapcsolatotok megtapasztalása, és hogy ezt a kapcsolódást adhatod tovább a saját lányodnak. Örülök, hogy megszólított a cikk. Szeretettel: Csilla
Kedves Mindenki
En sajnos nem mondhatom el az anyukámról és rólam hogy jó a kapcsolatunk
Soha nem is volt jó kapcsolatunk hiszen sosem voltam elég jó neki mindig kisgyerekoromba másra hasonlított ha valamit rosszul csináltam vagy akár rossz jegyet hoztam az iskolából
Soha nem kaptam szeretetet ölelést .Már kislány koromban 8 éve lehettem elterveztem ha nekem lesznek gyerekeim kislányom olyanok leszünk mind a barátnők ez így is alakul hál istennek olyanok vagyunk mind a barátnők
Két kislány édesanyja lehetek és nagyon boldog vagyok mert annyi annyi szeretet kapok és adok ,hogy amit gyerekkoromban nem kaptam meg azt most mond megkapom
Köszönöm hogy el olvashattam az írást